Chapter Thirty-two

Sziasztok,

ismét eltelt egy hét és csak egy visszajelzést kaptam. Tényleg nem szeretitek a történetet, nekem ez ugrik be. Szóval...ezen kívül még két rész meg van írva. Azt kiteszem, szintén hetente, de ha így marad az oldal, ilyen üresen, felesleges megírnom a többit. 

Aki itt van, annak jó olvasást! 

xxx Nicole Evans

Zayn szemszöge:

A napok ismételten gyorsan suhantak el a fejünk felett, s a dolgos hétköznapból megint nyugodt hétvégék jöttek. Niall – el az eddigieknél is jobban össze vagyunk nőve és a kórházban is feltűnt pár embernek, hogy sülve – főve együtt vagyunk. Nem tiltja a szabályzat, hogy egymással kapcsolatot folytassunk, szóval nem nézhet senki sem rossz  szemmel ránk.

Minden a legnagyobb rendben megy és Roy – ról sem hallottam semmit szerencsére, bár a rossz előérzetem még mindig nem múlt el, és ez az érzés Roy – jal kapcsolatos, biztos vagyok benne.

Sejtelmem sincs mi az, ami ennyire feldühítette velem kapcsolatban, de tudom, hogy nem hagyja annyiban, ismerem már annyira. Sajnos.

– Megint min töröd a buksid, baby? – ült le mellém Ni a kórház büféjének egyik asztalánál, miközben a harmadik kávémat kavargattam és iszogattam reggel tizenegykor.

– Még mindig azon, hogy mi is ez az érzés. Mikor tudod, hogy valami rossz fog történni. – sóhajtottam és egy húzásra legyűrtem a majdnem teljesen kihűlt kávémat. A hideg kávé szépít!!

– Egy kórházban dolgozunk. Persze, hogy fognak rossz dolgok történni. Meghal egy – két ember. Ez mindennapos. – nyugtató íriszei ismét kezdtek elvarázsolni, de mégis csak dolgozunk, itt nem lehet.

– Nem ilyen, Ni! Tudod, hogy hogy értem. Nagyon rég érzem és akkor is ez irányított, mikor majdnem nekimentem Roy – nak. Utálom, és meg fogja keseríteni az életünket. – kezdtem kétségbeesni. Nem tudok emiatt már aludni sem sajnos.

– Nem fogja, Zayn! Nem is biztos, hogy vele kapcsolatos ez, ne görcsölj rá, mert tönkre fog tenni. – megszorította a csuklóm, egész visszafogottan, így nem is lehettem rá mérges. Rámosolyogtam és bólintottam. Igaza van.

– Szeretlek. – suttogtam. Annyira éheztem egy csókra, annyira kellett.

– Én is téged. – egymással szemeztünk, de időben kapcsoltam és egy kicsit hátrébb húzódtam tőle. Nem akarok feltűnést kelteni.

– Menjünk. Vár a munka, délután pedig egy kiadós értekezlet. – sóhajtott. Basszus, ki is ment a fejemből. Megálltam hirtelen.

– De akkor ki fog Suzy – ért menni az oviba? – kérdeztem tőle.

~~~

– De mégis hogy érti, hogy már elvitték? Csak én és Niall vihetjük el innen Őt, mégis ki volt az? – kiabáltam a telefonba. Az óvónő szerintem még a nyelvét is lenyelte, merthogy egy mukkot sem szólt. – Ha?

– A –azt mondta, hogy autóbalesetük volt és a kórházban fekszenek. Mivel azt állította, hogy magukhoz viszi a kicsit, elengedtem. – csuklott el a hangja.

– És nem jutott eszébe felhívni vagy valami, ó te jó ég. – Niall – nek közben intettem és rohantam is az autóhoz. Még jó, hogy odatelefonáltam az óvodába, hogy ma nem tudom elhozni hamarabb Suz – t. Nem is tudtam volna erről?

– Mr. Malik, én rettenetesen sajnálom. – kért bocsánatot a nő.

– Azt meghiszem. Eddig eltűrtem, hogy undorodva néz rám és a páromra, de hogy még a kislányommal se törődjön eleget, az már több a soknál. – Niall mérgesen nézett rám.

– Zayn!

– Mindjárt ott vagyunk, szeretném ha mindenről beszámolna részletesen. – lecsaptam a telefont és idegesen tördelni kezdtem a kezeim, míg Niall vezetett.

– Mit mondott? – kérdezte kétségbeesve.

– Hogy aki elvitte, azt mondta neki, hogy autóbalesetünk volt és a kórházba hozza a kicsit. Normális az ilyen? Elengedni egy idegennel? Basszus, még a kicsit is megkérdezhette volna legalább, hogy ismeri – e. Az ilyet addig éheztetném míg egy gramm hús van rajta. Fogadok, hogy az a rohadék volt. – könnyezett be a szemem az idegességtől és a félelemtől.

– Zayn, hallod! Nyugodj le, meg fogjuk találni és egy haja szála se fog görbülni. Akárki is legyen az a szemét, nem bánthatja a kicsit. Megteszünk bármit, hogy visszakaphassuk! – megszorította a kezem a váltónál és összekulcsolta azokat, jó szorosan.

– Remélem így lesz.  – összeszorítottam a szemeim, nehogy kibuggyanjanak a könnyeim.

– Így lesz, te pedig ne sírj, nincs miért. Nem történt vele semmi baj, nem történhet vele semmi baj! – mondta határozottan, de éreztem, hogy még magát is győzködi erről.

– Szeretlek, Niall. És a kicsi Suzy – t is. Nagyon. – sírtam el magam. Nem bírom, nem!

– Én is szeretlek, megtaláljuk azt a rohadékot, és sosem bocsájtjuk meg neki a tettét. – leparkolt az óvoda előtt és még mielőtt bementünk volna, elkapott és magához húzott. Keményen beletúrt a hajamba és egy erős csókba invitált. Tudta, hogy erre van szükségem, annyira szeretem ezt.

– Most már mehetünk. -köhögtem egyet és vigyorogtam hirtelenjében, hisz mégis csak az utca kellős közepén vagyunk.

Mikor bent beszámolt nekünk az óvónő, hogy mi is történt pontosan és hogy nézett ki a srác…nem stimmelt. Teljesen összetörtem, hisz Roy – nak sötétbarna haja van és szép zöld szemei. Akit pedig a nő leírt egy húszas évei közepén járható szőke, kékszemű egyed volt. Akkor törtem össze másodjára aznap.

– Miért van az, hogyha minden tökéletes, valami hirtelen mindig elromlik? – kiabáltam sírva Niall – nek a konyhapultra támaszkodva. Ő is ugyanúgy kétségbe volt esve, mint én, de próbált visszarángatni a valóságba.

– Mert ez így van jól. – kiabálta vissza feszülten.

– Jól? Az neked jó, hogy elrabolták a mindössze négy éves kislányomat? – megáll az eszem komolyan.

– Miket beszélsz! Hogy juthat ilyen az eszedbe? Szeretem Őt és téged is. – felhorkantam.

– Tényleg? Tényleg ez mered mondani? Mikor is feküdtünk le utoljára? Oh, hoppá nem is emlékszem talán? – meghökkent és hátrébb lépett egyet.

– Tényleg ezt mered felhozni? Miért is nem az, hogy ki miatt? Sosem alkalmas, mert Suz itthon van. Fáj a fejem, fáradt vagyok. Zayn itt nem én vagyok  a hibás, hanem pont hogy te magad, hát nem veszed észre? – már ő is sírt.

– Én vagyok a hibás? Mindenért én? Hányszor kell még eljátszanunk ugyanazt? Próbálok megfelelni jó orvosként, jó apaként, jó párként és egy olyan életet megteremteni, amit mindenki szeretne. Nem szeretném, ha a lányomat azért csúfolnák az iskolában, mert melegek a szülei. – tenyerembe temettem az arcom és csak sírtam. Most jött ki minden feszültség. Az elmúlt napok görcsös idegessége, a rég megszűnt rossz.

– Ez a baj? Meleg vagy, oké, én is, oké. Viszont nem veszed figyelembe a körülötted lévőket. Miért kell mindig sajnálkoznod? – kiabálta rám. A sírásom pedig nem hogy enyhült volna, inkább erősödött, ahogy az idegességem is.

– Fogd már be egy kicsit! -ordítottam már szinte. És már ott tartottam, hogy a kezem emelem föl. Niall kitágul szemekkel nézett a kezemre, majd rám, s a telefonra, mely abban a minutumban szólalt meg, mikor teljesen kifordultam önmagamból.

– Halló! – mondtam és közben nem néztem Niall-re sem.

– Szerinted mit enne vacsorára? Száraz kenyeret vagy penészes makarónit? – hallottam meg egy elfojtott hangot, s egyből feleszméltem.

– Hol van?  – a hang felnevetett és sóhajtott egy színpadiasat. Rohadék.

– Hány naponta kéne fürdetni? Nincs sok energiám a rozsdás kádat teletölteni hidegvízzel. – ciccegett.

– Azonnal mondd meg hol van vagy kinyírlak! – fenyegetőztem, mire még jobban nevetni kezdett.

– Itt nem te irányítasz, Zaynie! – nyávogta a nevem. – Van egy csomó feltételem, de sajnos nincs idő mindet elmagyarázni, tudod ez a kiscsaj nagyon beszédes…lefoglal, ha fogalmazhatok így. – egyre jobban ment föl bennem a pumpa, ismét.

– Mit akarsz?

– Hm, mit szólnál ha fizetnél a kicsikédért? – mintha egy film főszereplője volnék, úgy éreztem magam.

– Mégis mennyit?  – síri csend költözött a vonalra, s már épp meg akartam szólalni, mikor kibökte.

– Tízezer font, egy hetet kaptok, addig pedig a kicsike Susanne a mi társaságunkat élvezi. Még jelentkezem! – ezzel lecsapta a telefont.